A nyitottságról

Több mint 8 éve dolgozom együtt az Együtt A Daganatos Gyermekekért Alapítvánnyal. A Tűzoltó utcai intézményben főleg 10 év körüli gyermekek vannak, rajtuk kívül pedig tinédzsereket látni legnagyobb számban. Karácsonyra vittem nekik játékokat a svéd irodabútoros céggel, a Kinnarps-szal közösen. Útban a klinikára elgondolkodtam azon, hogy a gyermekek mellett milyen sok embertársunknak van még szüksége a támogatásra. Talán túl soknak is.

A támogatás pedig sokféle lehet. Nem kell mindig tárgyakban gondolkodnunk, sokszor elég egy kedves szó is. Világéletemben nyitott szemmel jártam és odafigyeltem másokra. Volt egy időszak az életemben, amikor New Yorkban éltem, amit nem igazán szerettem. Ott ugyanis olyan érzésem volt, hogy az emberek csak saját magukra figyelnek és elmennek egymás mellett az utcán, eszükbe sem jut odafigyelni másokra. Furcsa volt nekem ezt látni, hiszen én olyan ember vagyok, aki sokat beszélget például a hajléktalanokkal is. Itt Budapesten, az otthonomtól nem messze, a boltok előtt is van egy-két ismerős arc, akikkel gyakran összefutunk és olyankor általában váltunk néhány szót, megkérdezem, hogy mire van szükségük és azt igyekszem megvenni. Felvágottat, kenyeret, tejet szoktak mondani legtöbbször. Rendkívül hálásak mindig! Aztán megismertem egy idősebb urat, aki a kislányával került utcára. Nekik például segítettem lakást találni. Jó lenne, ha többen odafigyelnénk egymásra!

Sajnos túl sok ilyen történet van, emiatt könnyen közömbössé válhat az ember. Éppen ezért szerintem fontos észben tartanunk azt, hogy nem lehet mindenkin segíteni és nem is egyetlen embernek kell felkarolnia mindenkit. Ráadásul vannak olyanok is, akik nem nyitottak arra, hogy elfogadják a segítséget. Én is sok olyannal találkoztam, aki nem volt hajlandó a változtatásra. El kell fogadni azt, hogy különböző sorsok vannak körülöttünk, mi pedig csak egyetlenért felelünk: a sajátunkért. Nem hiszem azt, hogy pusztán a véletlen műve az, hogy ott tart az ember, ahol.

Ugyanakkor ezzel együtt továbbra is azt gondolom, hogy semmiből nem áll megkérdeznünk egy másik embertől, hogy van, tudunk-e segíteni, vagy minden oké-e. Ez csak fél perc, két kedves szó, mégis sokat jelenthet, hiszen van, aki már annak is nagyon örül, ha egyáltalán észreveszi valaki.

Úgy látom, hogy a világnak egyre inkább összefogásra lenne szüksége - egyéntől, nemzetiségtől és minden egyéb mástól függetlenül. Előbb-utóbb egyszerűen kénytelenek leszünk összefogni, ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeinknek és az unokáinknak legyen még bolygója. Ehhez tényleg csak nyitottságra és hajlandóságra van szükség